...mert van még mit tanulnunk!
Nem a legjobb idő van, de kis séta belefér, na meg van olyan helyzet, hogy muszáj menni attól, hogy babával - avagy az én helyzetemben babákkal - vagy. Előzmény nem fontos. Indultunk hazafelé és pont Kecskemét főterén haladtam volna át a fiúkkal babakocsiban. Máté aludt nyugodtan, Levi felriadt, picit nyöszörgött, de nem a “ki kell venni” státuszban volt, így szaporára vettem a lépteim. Haladtunk, de erősödött a sírás. Jajj ne. Bezzeg, hogy most nincs itt a hordozó, bezzeg, hogy most van a leghidegebb. No, de sebaj, valahogyan lesz, megoldom. Császár már 4 hónapja volt, erős vagyok annyira, hogy ha kell, kézben viszem és tolom a babakocsit, de haza fogunk menni. Kivettem Levit. Próbáltam bebugyolálni dupla pléddel, de nagyon nehéz volt: ficergett, mocorgott, sírt. Szerintem nem kell bemutatnom a gyakorló édesanyáknak. El tudjátok képzelni, ahogyan az ikerbabakocsit egy kézzel tolom, a másikban a lassan 7 kg-os Leventét tartom, a sapkám lecsúszott, a szemem és szám a hajammal teli, mert természetesen a hajgumim is kicsúszott. Talán a legszomorúbb az egészben az, hogy jó pár ember elsétált mellettem, volt fiatal, idősebb. Olykor kaptam egy együttérző tekintetet vagy egy kínos mosolyt, de volt aki gyorsan el is csapta a fejét, hogy nehogy… Szomorú volt látni, hogy így állunk mi emberek egymáshoz. Szomorú volt megtapasztalni, hogy így át tudunk egymáson nézni. Én voltam az alany, aki szenvedett. Persze, hogy jól esett volna 1 kéz! 2 babával, 7 fokban, szélben, fáradtan és éhesen, hogyne tudtam volna elfogadni! Láttam, hogy egyedül vagyok, akkor uccu előre. S egyszer csak a jobb vállam felől egy kedves hang szólt. „ Segítsek?” Tudjátok, hogy én nehezen kérek és fogadok segítséget. Szóval nagyobb kihívás volt számomra igen-t mondani, mint Levit cipelni, egyidőben Mátét babakocsival tolni. Nem válaszoltam egyből az édesanyának, mert igen: egy szintén babakocsit toló édesanya állt meg mellettem. Egy édesanya, aki a Csacsogóra is jár. Megörültem nekik és nem is kellett válaszolnom, vette is át a kocsit. Tolta a sajátját és Mátét. Én vittem Levit. Nagyon hálás vagyok Lillának, hogy megálltak, segítettek, hogy végig azt mondogatta (mert nagyon jól érezte is, hogy mit kell most hallanom): „ Le a kalappal, hogy 2 babával kimozdulsz, eggyel sem egyszerű, nemhogy kettővel.” Kedves Lilla és Lotti, nagyon szépen köszönöm a segítséget, nagyon hálás vagyok Nektek! S itt is a válasz, hogy mit ad a Csacsogó...ugye milyen érdekes? Rejtett ajándékok, a nem várt, de annál inkább támaszt kívánó pillanatokban. Ha adsz, szívből igazán, nézd, valahogyan visszakapod! Köszönöm, köszönöm. Ez a történet örökre velem lesz és erőt fog adni. Április 17-én Csacsogó! Részletek a zárt csopiban lesznek.








